~ Episode 1 ~

Ha feladod az álmaidat, akkor eldobod a jövődet. Higgy magadban, és tudd képes vagy rá.

Tizenhat évesen ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam felemelni. A nehéz kezdetek ellenére, képes voltam egy csodálatos álmot megvalósítani.

Ki ne szeretne egy apró, aranyos, otthonos kávézót? Ki ne akarna, álmai helyén lakni?

Nekem sikerült össze hoznom, hogy a világon mindennél jobban szeretett országomban lakjak.

Immáron huszonegy évesen, Dél-Koreában vagyok. Ki hinné el, hogy mit lehet elérni öt év alatt?

A szerencsém kitartott mellettem. Egy régebbi stílusú lakóház aljában, eladó volt egy üzlet. Persze, azonnal rákaptam. Művészeti karakterrel könnyedén átrendezgettem a boltot. Nem akartam egy szokványos, mindennapi kávézót. Könyvespolcokat, emelvényt, pultot, teraszt, puffokat, és egy kisebb színpadot helyeztem el a kis területen. Óriási ablakai miatt, rengeteg fény szűrődik be, kint a terasz is egy picur kerthez hasonlít, mint sem egy átlagos "kinti részhez". A belső falak egy része, az eredeti vörös tégla maradványokból állt, másik részük pedig tej-karamella bevonatot kapott. Áttérve a kinti berendezésre, a teraszt nem épp sok vendégre terveztem, bár a hangulata maradandó benyomást ad. Kovácsolt vaskerítéssel körbevéve, virág kaspókkal díszítve. Kicsit, mint egy tündérmesében.

Igaz, a valóra vált álom maga a tündérmese, nem igaz?

Sok pénzbe és időbe került létrehoznom ezt az álmot, de megérte.

Az építkezések utolsó napjain a járókelők érdeklődve bámészkodtak. A város ennek a részén, nem volt hiány semmiben, azonban hiányzott benne az a jótékony, pillanatnyi öröm.

Szeretek az emberek arcára mosolyt csalni, olyan megnyugtató és boldogító tud lenni.

A külvárosban nem sok embert ismertem, míg valamelyik nap be nem állított hozzám egy hetvenes néni. A kávézó nyitónapján egy lélek sem járt nálam, rajta kívül. A színpad előtti, nagy társaságra tervezett asztalnál foglalt helyet. Magabiztosan felé sétáltam, amint szemügyre vettem ,hogy átnézte az ét- és ital lapot.

 - Mit hozhatok önnek? - mosolyogtam rá. Lassan felém fordította a fejét, majd megszólalt.

- Nagyon szép lett a kávézó.

- Köszönöm - hajoltam meg mélyen.
- Egy cappuccinot legyen szíves - mosolygott rám kedvesen.
- Azonnal hozom

A pult mögül fürkésztem a betévedt asszonyt. Furcsán mélabúsnak tűnt, ahogyan a színpadon lévő kellékeket nézegette. Egy ideig még az akusztikus gitáron tartotta a szemét, majd a falon lógó festményen időzött el. 
 A világon mindennél jobban imádtam azt a képet. Középiskolás koromban festette, az egyik oktatóm.  Én, és a barátaim nevettünk rajta együtt. Magam mellett tartottam őket, hiszen talán most én vagyok a legtávolabb tőlük.

Gondolataim menete után, a cappuccino kivitelére összpontosítottam.

Az ezüstötösen fényezett tálcára pakoltam a kis csészét, és a hozzá tartozó dolgokat. Lassan, óvatosan vittem a nő felé a felpakolt tárgyat. Mikor baleset nélkül kivittem a rendelést, egy köszönöm kíséretében beszédre invitált.

- Tudja először nem örültem ennek a helynek. Nem akartam, hogy a férjem emlékét elvegye ez a kávézó. Most már látom, fölöslegesen aggódtam, hisz önnek az emlékeivel van tele. Új kezdeteket, és régmúlt történeteket idéz fel bennem - vetett néhány utolsó pillantást a festményre, végül komor arcán egy halvány mosoly jelent meg.

- Köszönöm - biccentettem egyet - Ezt a helyet a mosolyoknak hoztam létre

- Tessék? - fordult értetlen tekintettel felém.

- Egy pillanatnyi boldogság, egy mosoly, akár egy köszönet bearanyozhatja másoknak a napját nem igaz? - merengtem el a képet nézegetve.

- De, így igaz - kortyolt bele cappuccinojába.

Ezek után a hölgy mindennapi vendégemmé vált. Egyre többet és többet mesélt magáról, a férjéről, no meg a gyerekeiről.

A bús hölgyből végül egy életvidám lett. Felszabadultan sorolta élményeit, én persze szívesen hallgattam őket. Egy hét elteltével a közeli lakosok felfedezték a kávézót, fiatalok, középkorúak és öregek egyaránt látogattak. Pár barátot is szerezhettem, hála Ms.Park-nak.

Mindenkinek, akinek csak tehette mesélt a boltról és a figyelmükbe ajánlotta. Így tévedtek ide a szomszédok, meg pár, nemrég végzett egyetemista is. Ms.Park mesélt róluk, egyikük szorgalmasan haladt a mérnökök útján, a másik pedig a tánctudását osztotta meg kisebbekkel. A mérnököcskénk Kang Sung Ki, és a táncos lábunk pedig, Im Eun Jun .

Jun a nevéhez híven nagy tehetség,és persze bájos is. Minden egyes nap tele volt tömve energiával. A közeli tánciskola porondján tanít egy, s mást a gyerekeknek. SungKi ha lehet mondani egy zseni. Bármilyen elektronikával kapcsolatos gondomat elrendezi, figyelmes, kedves srác.

Mind jól ismerik Ms.Parkot ,vagyis inkább az egész városrész jól ismeri.

- Sun! - kiáltott be a kávézóba Jun.

- Igen? - bukkantam fel a pult mögül.

Barátnőm, a jól ismert izgágaságával könyökölt, a teraszra nyíló ablak párkányán.

- Kapcsold be a rádiót!

- Fölösleges - fordult egyet tengelye körül Park-néni.

Néha-néha besegített a boltban, egyedül nem voltam elég a kiszolgálásra, és az elkészítésre. Jól esett a segítsége, és így volt társaságom is.

- Miért? - nyüszíttettük egyszerre.

- Ma a drága fiam szabadnapos - simított végig a kirakott, porosodott gitáron.
- Tetszett neki szólni Park- néni? - vigyorgott Jun, mint a tejbe tök.

- Hát persze! Miket gondolsz EunJun!  - toporzékolt egy keveset.

- Miről van szó? - vakargattam fejemet.

Ezek már megint miből hagytak ki? Valamit folyton tervezgetnek... Múlt hónapban például kitalálták, hogy a kávézónak kell egy név. Órákon át győzködtem, hogy majd kialakul mi lesz a neve, de addig nem szeretnék neki adni.  Végül sikerült őket lebeszélnem, bár utána olyanok voltak, mint az óvodások - kuncogtam el magam.

- Hamarosan meglátod drágám! - jött oda hozzám Park néni és jól meghúzta arcbőrömet.
Vicces pillanatunkat, a jól megszokott, ajtó felett lévő, csengő zavarta meg.
- Üdvözlöm! - pördültem meg, majd azonnal meghajoltam.
- Kis fiam! - borult a vendég nyakába az életvidám asszony.
- Fiam? - egyenesedtem fel és tágra nyílt szemekkel néztem az érkezőt.
- Na, mi van Chan ide találtál? - vigyorgott Jun.
- Még szép! - vágta rá az új vendégünk.

Hangját ezer közül is megismertem volna. Ő volt az, aki a jövőmet fordította meg. Miatta vészeltem túl a holt pontokat. Még ha szemüveg mögül is tekint rám, még ha csak egy átlagos kék felsőben is van. Akkor is ő lesz számomra a kiskapu, ami felnyitotta a szemeimet.

Park Chanyeol.

- Sun, ő itt a fiam Chanyeol - mászott le a nyakából és mosolyogva mutatta be fiát.

- Chanyeol vagyok, örvendek! - hajolt meg előttem a mély hangú, sapkás, óriás.

- Irene vagyok, de az Il Sun könnyebben megjegyezhető - dadogtam el, és illedelmesen én is meghajoltam.

- Miért nem mondtátok, hogy ő Ms.Park fia? - rántottam magamhoz barátnőmét és súgtam fülébe.

- Ne hülyülj már! Tudtuk mennyire kedveled őt - hajolt közel fülemhez és úgy beszélt hozzám.
- De, ez abszurd - hüledeztem.
- Csak élvezd! - kacsintott egyet.
- Kicsim miért nem beszélgetsz egy kicsit Sunnal? - ültette le az egyik emelvényen lévő fotelbe.

- De Park-néni, nekem még sok munkám van! - kérően néztem rá.

- Nyugodj meg drágám, majd EunJun és én mindent kézben tartunk - mosolygott.
- Hu - sóhajtottam - rendben...
Leültem Chanyeolal szembe és az ujjaimat kezdtem tördelni.
- Szövetkeznek igaz? - szólalt meg az óriás.
- Mint általában - mosolyogtam rá.
- Hogyan lett a neved IlSun? - könyökölt rá az asztalkára.

Meglepetten néztem rá, miért érdekli egyáltalán?

- Mivel az eredeti nevem elég nehéz fogásnak bizonyult, ki kellett találnunk egy koreai nevet és hát ez lett belőlem - makogtam el neki nagy nehezen.

-Ó, értem. Azt tudod, hogy mi a jelentése? - nézett szemeimbe sejtelmesen.

- Nem igazán - láttam be tudatlanságomat.
- Örök Jóság - mondta angolul.
- Hűha, elég nyomós névvel illettek nem igaz? - nevettem fel.
- Miért? Nem vagy kedves? - húzta fel egyik szemöldökét.
- Nem tudom, ezt nem nekem kell megítélnem, nem igaz? - vigyorodtam el.
- Így van. Hány éves is vagy? - tekintete egyre csak kíváncsibbá vált.
- Ne nézz így, mert zavarba hozol - takartam el kezeimmel az egyre csak vöröslő arcomat.
- Így már jobb lesz?
Mikor kezeim közül ki kukucskáltam, egy ugyan úgy "pózoló" Chanyeollal találtam magam szemben.

- Igen, sokkal jobb - vettem el kezeimet, miközben életvidáman felnevettem.

- Akkor válaszolsz a kérd... - nem mondhatta végig, hisz' már tudtam mit akar.
- Huszonkettő leszek jövő hét pénteken.
- Egy napon születtél...
- Sehunnal, igen, tisztában vagyok vele - hajtottam le fejemet. Nem tudtam mit fog szólni ahhoz, hogy ismerem őket.
- Szeretsz minket?
- Még középiskolásan nagy EXO-L voltam - kezdtem újból vörösleni. Szégyelltem magam, pedig nem volt miért.
- Értem - gondolkozott el pár pillanatra,majd mint akinek az agyában villanykörte égett volna fel, rám szegezte szemeit. - ki volt a kedvenced a bandából? - húzta a jól megszokott vigyorra a száját.

-A te mosolyodat szerettem a legjobban - kócoltam össze haját, majd felálltam és a kötényemet magamra kötve álltam be a pult mögé.