~ Episode 10 ~

- Tudsz ma találkozni a menedzserrel ? - nézett fel csészéje mögül Channie.
- Azt hiszem, de ha lehet akkor inkább később szeretnék... - kavargattam a teámat.
- Rendben, akkor mit csináljunk? - vigyorodott el pajkosan.
- Itt maradsz? - vontam össze szemöldökömet.
- Azt az utasítást kaptam asszonyom, hogy védjem meg önt - hajolt meg illedelmesen, majd felnevetett - Amíg nem leszel jobban, addig itt maradok - simogatta meg fejemet.
- Ne csináld - löktem el kezét - nem vagyok gyerek... - fordultam el.
- Miért? Nem jó érzés? - simított végig rajta újra, végül hajtincseimmel kezdett babrálni.
- Mindig kihúzod magad, mi ? - sóhajtottam és mosolyogva fordultam felé.
- Park Chanyeol vagyok! Ez természetes -  miközben meggyőzően, mosolyogva növelte az önimádatát, keze a tarkómat cirógatta.
- Park Chanyeol a kedves, örök vidám gyerek - kuncogtam fel.
- Ya! Nem vagyok gyerek! - vágott bosszús képet hirtelen.
- Bizonyítsd kölök - böktem meg hasát, miközben kacsintva idegeltem őt.
- Jól van, de ha megijedsz az nem az én problémám lesz - gondolkozott el egy percre.
- Fighting Channie! Bizonyítsd - nevettem fel.

Vissza gondolva olyan lassúnak tűnik az egész. Ahogyan kifújja a levegőt és pilláit lejjebb engedi. Közelebb hajol, egy másodpercig habozik és kezeimet lefogva uralja a feltörő izgatottságomat. Hazudnék, ha azt mondanám nem tetszett, amit csinált, de talán életem legnagyobb baklövése volt.
Komoly íriszei, érzelmek nélküli pillantásai zavarták a lelkemet. Szeretet nélkül is képes rá...
Az utolsó másodpercekben megszüntette azt a leheletnyi távolságot is köztünk. Ajkai finoman érintettek, puha, lágy érintése szívem tempóját az egekig vezette. Mielőtt a józan ész vezérelte ellenkezésbe kezdhettem volna, egyik kezemet elengedte és fejemen végig simítva , tarkómon megállapodva, közelebb húzott magához. Jobban elhelyezkedve, közelebb préselve magát hozzám, elmélyítette csókunkat. Nyelve végig siklott alsó ajkamon, mire automatikusan elnyíltak párnácskáim. Ezzel is beljebb engedve nedves izmát. Mikor kifogytunk a levegőből, elernyedt végtagokkal, dübörgő szívvel és kipirosodott arccal ültem előtte.
Újra közelebb hajolt, ám most a fülemhez érve folytatta az idegeim pattintását.
- Jól jegyezd meg, én nem vagyok gyerek - suttogta monoton, száraz hangon.
Tömérdek érzelemmel, sírás szélén állva szólalt meg a kivételesen mentő csipogás.
Azonnal felvettem anélkül, hogy megnéztem volna ki keres.
- Igen? - próbáltam nem zaklatott hangon felvenni.
- Gyere el velem randizni - hallottam Sehun vidám hangját a vonal másik végéből.
- Most? - ráncoltam homlokomat.
- Mikor máskor? Majd holnap elmész a menedzserhez.
- De..
- Nyugodj meg, már beszéltem vele - vágott ellenkezésembe.
- Aish, rendben van - túrtam bele hajamba.
- Érted megyek - ezzel le is rakta a készüléket.
- Komolyan már ... - fogtam meg fejemet.
- Ki volt az? - érdeklődött Chanyeol, aki vissza váltott normális módba.
- Se Hun, azt mondta nem kell ma találkoznom a Hyungotokkal... - sumákoltam el a randi részét.
- Ó , értem, akkor nekem már nincs itt keresni valóm - szinte azonnal az ajtó felé irányult és felkapva a cuccait kiviharzott.
- Még ,hogy vigyázol rám... Jó vicc - szomorodtam el.

Még mielőtt teljesen becsavarodtam volna, írtam sms-t Kainak.

"Beszélnünk kell "
" Il Sun"

Ha nem is ma, de egyszer mindenképpen tisztáznom kell a dolgokat. Főleg ,hogy a szüzességem forog kockán...
-Istenem és én azt ígértem Luhannak, hogy kerülni fogom őket - néztem a telefon listában lévő említett nevét. Talán az idegességtől vezérelve, megcsörgettem Lu Hant. Tudtam, hogy nem veszi fel. Dolgozik. Nem bújhatok egy mosoly mögé, vagy egy csók mögé. Lassan másfél éve szerelmes vagyok ebbe a szerencsétlenbe. Ott volt ha kellett. Énekelt, hogy megnyugtasson. Velem aludt és soha nem engedte ,hogy szomorú legyek. Hiányzott a barátsága, a szeretete, még ha ő soha nem is szeretett úgy viszont. Sőt, végül is csak azért törődött velem, mert papíron házasok voltunk. Nem mintha most sem így lenne...

Talán negyed órával később Kai hívott fel.
- Szia - hallatszott bizonytalan, mély hangja.
- Tudod miért hívtalak igaz? - tértem azonnal a lényegre.
- Igen, mennyire emlékszel? - suttogta.
- Miért beszélsz halkan?
- Mert itt vannak a srácok és nem szeretnék vitát - darálta le.
- Találkoznunk kell.
- De nem ma, be vagyok táblázva. Különben is, nem Sehunnal lesz randid?
- Ez mindenkinek elhíreszteli? - morgolódtam.
- Nem, csak nekem.
- Micsoda megkönnyebbülés - fújtam ki a bent tartott levegőmet.
- Holnap átmegyek - zárta le beszélgetésünket.
 Amint lecsuktam a telefonomat, az újabb éktelen csengésbe kezdett. A kijelzőn Luhan neve világított.
- Miért hívtál? - szavait alig tudtam kivenni, a be szűrődő zajoktól.
- Csak hiányoztál - mondtam azonnal az igazat.
- Történt valami? - gyanakodott.
- Semmi bajom, csupán elgondolkoztam a dolgokon - kerültem a tényeket.
- Figyelj, hamarosan Koreában leszek. Előbb mint gondolnád. Csak várj egy kicsit.
- Rendben - mosolyodtam el.
- Nemsokára találkozunk kislány - végül letette a kagylót.

                                                          ***

- Miért vállalod a felelősséget?
- Mert szimpatikus vagy - mosolyodott el.
- Ez a tény nem lesz elég ahhoz ,hogy kimagyarázd a házasságodat! - fakadtam ki.
- Nem fogják nyilvánosságra hozni - komolyodott el.
- Hálás vagyok amiért segítesz, de én nem tudok érted semmit sem tenni. Nincs semmim, amit adhatnék - tártam szét karjaim a kórházi ágyon ülve.
- Egy dolog talán még is van - csillantak meg szemei, és reménykedően nézett felém.
- Mi lenne az ? - féltem előre attól a dologtól.
- Költözz hozzám - mondta boldogan. Azt hittem minden kerekét kigurították a helyéről.
- Normális vagy? Miért? - hitetlenkedtem.
- Igaz sokáig dolgozom és ha haza érek akkor is csak fürdök, eszek és alszom, de nagyon rossz úgy haza menni ,hogy senki sem vár rád. Már nem a menedzseremmel lakom, engedélyt kaptam a külön lakáshoz és utálom a magányt. Vedd úgy, hogy ezzel a lelkemet segíted. Ha jól olvastam a kór lapodon, lakcímnek a kollégium van beírva. Nem lenne olcsóbb és kényelmesebb velem laknod?
- Igen, ez igaz, de nem ismersz. Honnan tudod, hogy jól kifogunk jönni? - húztam fel szemöldökömet.
- Csak érzem - kacsintott és vigyorogva várt a megerősítésemre.
- Rendben, legyen. Sokkal tartozom neked - adtam fel magam.
- Ez az! - ütött jelképesen a levegőbe boldogan.
- Hahah - nevettem el magam - Ilyenkor nagyon aranyos vagy - utánoztam az előbb tett mozgását.
- Yo, yo ,yo - lépett mellém és simogatta meg fejemet - holnap engednek ki a kórházból, szóval átvitetem a kollégiumból a cuccaidat hozzám - ült le a látogatóknak kitett székre.
- Ilyen hamar? - lepődtem meg.
- Nem akarok továbbra is egyedül lenni - mosolygott szomorúan.
- Hé, most már nem leszel egyedül - borzoltam meg haját.

                                                            ***

A hálószobában ülve, egy fém dobozzal az ölemben nézegettem a képeket, amiket Luhannal és a régi osztálytársaimmal készítettem. Az emlékképeket gyorsan szét kellett rombolnom, ha időben el akartam készülni. Sehun legkésőbb egy óra múlva itt lesz, én meg csak egy száll semmiben tengek- lengek. Egy újabb rossz szokásom volt, egy folyamatot félbehagyni és gondolkozni. Így volt ez az öltözködéssel és minden mással is.
A szekrényemből tétován, de kiválasztottam egy alkalmas ruhadarabot. Zafír kék lenge ruha, melyre egy kardigánt öntöttem. Egy alap sminket kentem fel magamra, majd hajamat kiengedve hagytam. A cipős szekrényben kotorászva egy régi, emlékekkel teli egyedet húztam elő. Fekete, talpának szélén cipzár díszítésű bakancs. Valahogyan az idő folyamán nem nőttem ki ezt a cipőt. Kényelmes volt és soha, semmi pénzért ki nem dobtam volna. Felügyködtem magamra az említettet és az oldalsó lépcső teraszán megállva, leültem egy fa padra. Még az előző tulajdonostól maradt hátra. Kovácsolt vas talpazat és kar. Gyönyörű fenyő kivitelezés és megnyugtató formák. Szerettem itt kint ülni, persze a teraszt is szerettem, de a pad és a város hangjai, a járókelők érdekes elemei. Mindent jobban láthattam erről a kis padocskáról.
Sehun tán pár percet késett. Arcán cseppnyi aggodalom és izgatottság ült ki.
- Mehetünk?
- Persze - álltam fel a padról.
Az utat gyalog tettük meg, a fiún maszk, sapka, és kapucni volt. Kivételesen, még egy őrült rajongó sem ismerte volna fel. Mikor a rejtett kis utcákon áthaladva elérkeztünk a főúthoz, megfogta kezemet és ujjainkat össze kulcsolta. Egyáltalán nem volt ellenemre, féltem az óriási tömegben. Szorosan ragaszkodtam Sehun kezéhez.  Április közepe, vasárnap. Az emberek össze-vissza mászkálnak a boltok között. A legtöbb kávézó nyitva áll és fogadja vendégeit.
- Basszus, mekkora kiesés lesz ez a boltnak... - gondoltam bele a tényekbe.
- Miért nem veszel fel alkalmazottakat? Akkor nem kéne folyton bent lenned ennyit - tette javaslatát a fiú.
- Nem rossz ötlet... Amúgy hová megyünk?
- Egy olyan helyre, ahol veled lehetek - mosolyodott el és csillogó szemeivel rám pillantott.
Ezek után újból csak a némaság uralkodott. A rohanó városban, a rengeteg ember között, ott sétálgattam Oh Se Hunnal, egy idollal.
Lassan, de biztosan eljutottunk egy Hotelhez, kívülről, a szálloda neve fölött, ott éktelenkedett az a bizonyos öt csillag. Ámulva néztem az épületet, hiszen ennél fényűzőbbet keresve sem találnék.
Már csak arra eszméltem fel, hogy Sehun ránt egyet a karomon, és kezemet erősen megszorítja.
Befelé igyekezett, izgatottabb volt, mint egy kisgyerek, akinek most lesz az első kirándulása.
-  A 218-as szoba kulcsát kérem - vette le maszkját az információs pult szerű valami előtt.
- Már is adom Mr. Oh - fordult a számítógépe felé a hölgy.
Egy bankkártya szerű valamit nyomtak a kezébe, és már indultunk is felfelé.
A liftben kínos csend állt be. Eddig is némán töltöttem vele az utat, de most érezhető volt az az idegesség, és szótlanság. Mondani akartam valamit, zavart ez a tömény hangtalanság. Még mielőtt gondolataim után nyúlva, megszólhattam volna, Se Hun reagált.
- Csak holnap engedlek haza
- Tessék? De hát holnap reggel nekem ki kell nyitnom a kávézót!
- Nyugodj meg, már lebeszéltem Junnal, beáll helyetted - nézett rám komolyan, ezzel enyhítve idegességemen.
- Most az egyszer rendben, legyen - fújtattam egyet.
- Köszönöm - ölelt meg egy pillanatra, mintha ez tök természetes lenne.
- Szívesen ? - bizonytalanul, de mégis vissza öleltem.
 A lift hirtelen megállása, egy apróbb rezzenést váltott ki mindkettőnkből. Az ajtók kinyíltak és , a tizedik emeletre vezettek bennünket.
- Hé, Sehun, nagyon magasan vagyunk... - kaptam keze után,majd egymásba kulcsoltam ujjainkat.
Tetszett SeHun, de nem voltam se szerelmes, se olyan buja, pajkos, vagy hogyan is fogalmazzam magam, hogy össze bújnék vele. Tökéletesen barátként tekintettem rá , úgy mint egy pihe,puha iszonyat jól kinéző ember, aki mindig mellettem van. Bár az utóbbi talán nagymértékben hazugság. Nincs az az Isten, ami elrángatná őt a munkájából.
- Itt vagyunk - torpant meg egy szoba ajtó előtt. Kártyáját lehúzta a készüléken, ami a zárt biztosította, majd előre engedve engem beléptünk a helyiségbe.

- Hű! Ez nagyon szép -  fordultam meg tengelyem körül a háló közepén.
- Természetesen a legnyugodtabbat és otthonosabbat akartam magunknak - ölelt meg.
- Mi történt? - másztam ki öleléséből.
- Tessék? - lepődött meg.
- Feltételezem nem hátsó szándékkal hoztál ide - tártam szét karjaimat, ezzel mutatván helyzetünket.
- Annyira elszeretném hinni, hogy hátsó szándékkal hoztalak ide, de... - vakarta meg tarkóját, ártatlanul.
- De? -húztam fel egyik szemöldökömet.
- Luhan ma este érkezik, és holnap tart egy sajtó tájékoztatót - mondta a lehető leghalkabban.

Mondatát egy erőteljes szívdobbanás követte. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar itt lesz, főleg nem egy sajtótájékoztató keretében. Tudtommal semmi bejelenteni valója nincsen...
- Mi történt két éve? - tettem fel azt a kérdést, amelyre talán soha nem kaptam volna választ.
- Gondolom emlékszel arra, amikor hat éve Luhan elhagyta a csapatot.
- Igen, természetesen emlékszem - bólogattam.
- Mikor az egyik évben vissza jött, azt mondta mindent elintéz, hogy újra az EXO tagja lehessen. Nem szerette a magányt, és a stressz okozta betegségeit is képes lett volna félre tenni értünk. Bátran kijelenthetem, hogy kegyetlenül hiányoztunk neki. Ez volt körülbelül három évvel ezelőtt. Aztán a céggel való ügyködéseket titokzatosan félbehagyta, nem beszélt velünk, még Krist sem értesítette semmiről.  Aztán valahogyan előkerült, persze személyesen, a műsorokban láthattuk, de tudod az mégsem az igazi. Mindannyian izgatottak voltunk, hiszen végre, újra együtt lehetünk vele. Ám ez korántsem volt így. A szerződést, amit nehezen, három év alatt vissza szerzett, felbontotta. Valami olyasmit hajtogatott, hogy már nincsen egyedül és tud kire vigyázni, nem magányos és éli az életét, ahogyan szeretné. Nem értettem, és még most sem értem miért. Hiszen itt lehettünk volna mi, tíz ember volna a társasága. Volt róla olyan pletyka, hogy útközben abban az eltűnt egy évben depressziós lett és felvágta az ereit. Nem értem mi volt az a csoda, vagy ember, ami miatt szétbontotta a szerződésé és helyre jött a lelke...
Sehun a kanapén ülve mesélte el röviden és tömören a történetüket. A csapat néző pontját is megértem, Luhanét pedig...
- Biztosan találkozott a nagy ő-vel - nevetett fel kínosan. Ekkor hasított belém a felismerés. Két év. Egy ember, akivel nem lesz magányos...
- Ugye nem hagysz egyedül kislány? - víz hangzottak Luhan szavai fejemben.

Én tettem tönkre a barátságukat.

- Biztosan egy idióta kurvával találkozott, Hyung nagyon gyorsan lesz szerelmes. Biztosan a csaj, csak a hírnévért és a többiért van oda, vagy egyszerűen elcsavarta Lu fejét és kész. Az ilyen embereket legszívesebben elásnám jó mélyre - mérgelődve ócsárolta Sehun a képzeletbeli személyt.
Még ha a nem is volt igaza, rosszul estek szavai. Hibásnak éreztem magam, és persze az a viszonzatlan szerelem érzése, amit ő hagyott maga után. Nem voltam se kurva, se egy elcsábítós fajta. Nem tettem semmit, még is, olyan fájdalmat éreztem, amit talán még soha. Tönkre tettem a szerelmem barátságát és felbolygattam mások életét.
Mit keresek itt egyáltalán? 
A torkomban keletkezett gombóc, és a szívemet, lelkemet hasogató bűntudat lecsapott rám. Gondolataim utolsó szavai után, szemeim könnybe lábadtan tétlenkedtek. Nem engedhettem meg a sírást. Ha megkérdezné most meg mi a baj, akkor mit mondanék? Hát tudod , csak bűntudatom van amiért elbasztam a barátságotokat, és befurakodtam az életetekbe...
- Hé! Nehogy elkezdj sírni, nem azért mondtam el, hogy sajnálj - pattant fel, és felém sétált.
- Sajnálom...- hüppögtem.
- Gyere - ragadta meg csuklómat, majd maga után húzott.
Könnyed mozdulattal döntött le a puha ágyra. Rengeteg párna, pihe-puha takaró és zafírkék színek.
Miért nem ellenkezek? Miért érzem magam egyre nyugodtabbnak? Miért vagyok ennyire nagy biztonságban?  Sehun jelenléte, az ölelése, az illata, a teste, a lelke ezeket a kérdéseket váltották ki belőlem. Abban a percben, ahogyan derekamnál közelebb húzott magához, egy kis gyereknek éreztem magam. Mikor a szüleiddel, vagy a testvéreiddel alszol. A lehető legnagyobb biztonságban és kényelemben.
- Holnap mondanom kell valamit - suttogta homlokomra, majd egy leheletnyi puszit nyomott a fejbúbomra - Nagyon fáradt vagyok, nem baj , ha vacsora előtt még itt maradunk egy kicsit?  - hajolt le arcomhoz.
- Semmi baj, nyugodtan aludj csak, majd felébresztelek - mosolyodtam el. Azonban az ébresztés félbe maradt. Ahogyan Sehun, úgy én is elbóbiskoltam.

Másnap reggel nem csak az én telefonom riasztott, hanem a mellettem pihegő fiúé is. Kijelzőmön több mint tizenöt nem fogadott hívás, nyolc sms jelent meg.
- Téged is elleptek az értesítők? - nyújtózkodott egy nagyot Sehun.
- Igen, téged kik kerestek? - dőltem vissza az ágyba és nyak hajlatához bújtam, hogy jobban lássam a telefonját.
- Hát... tíz a menedzsertől, szintén tíz Suhotól, öt Kaitól, Chanyeol is hívott...- pörgette lejjebb a kijelzőt.
- Mi ütött mindenkibe? - kérdeztem, egy óriási sóhaj keretében. Miután átnéztük Sehun telefonját az enyém volt soron - Jun is írt Lineon.... - mikor megnyitottam az üzenetét, egy nem várt hírrel találtam magam szemben.

" Azonnal vedd fel a telefont! Az egész ország arról beszél, hogy Sehunnak barátnője van! Nézd meg a képeket, és azonnal tolt a segged Suho Oppához! "  

- Mi a szar ez ? - hitetlenkedett mellettem Sehun.
- Mit találtál? - amint megláttam a kitett képeket és a hozzá való posztot, leblokkoltam.

" Sehunnak barátnője van!"
"Tegnap este egy fiatal hölggyel érkezett a város egyik legdrágább hoteljébe, ahonnan még nem tértek vissza... " 

Ezek után a kommentekben olyan ócsárlások és szitkozódások jöttek, no meg a találgatások...
- Azonnal találkoznod kell a menedzserrel - fordult felém komoly arccal.